„A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.”
/Salvador Dalí/
A szürrealizmus a két világháború közti periódus egyik legismertebb művészeti mozgalma volt az irodalomban és a képzőművészetben. Fiatal művészek vágyát fejezte ki, hogy a valóságnál is valóbb dolgokat alkossanak. A szürrealisták kijelentették, hogy éber állapotban nem lehet valódi alkotásokat létrehozni, olyan lelkiállapot után sóvárogtak, amelyben felszínre kerülnek lelkünk mélyebb, tudat alatti rétegei.
Célja a tudatalatti irányító szerepének érvényre juttatása a művészetben, újraközlési lehetőségek kutatása, szuper-realitás megteremtése a tudat szerint egymástól idegen tárgyak váratlan asszociálásával, a megszokott értelemben egymást kizáró tények abszurd összefüggésbe-hozatalával. Filozófiai és irodalmi áramlatként született meg 1920 után. Közvetlen elődje a dadaizmus anarchista irányzata, a metafizikus festészet, a szimbolizmus.
A szürrealisták ősüknek vallják Goya vizionárius korszakát és Hieronymus Bosch művészetét.
Elméletírója, Anton Breton szerint a szürrealizmus az álom és a valóság ötvözete, művészeti módszere pedig az automatikus írás, amikor is a költő vagy a festő minden esztétikai prekoncepció, etikai vagy tudati kontroll nélkül vetíti ki magából szorongásait, szabad asszociációit.
A szürrealizmusban 2 irányzat különböztethető meg: egyrészt a fényképészeti pontosságú naturalizmussal megjelenített abszurd víziók festészete (reprezentatív képviselője Salvador Dalí), másrészt a tudat alól feltörő ősi információk, mitikus jelképek megjelenítése (Miró, Klee, Henry Moore stb.)
A szürrealizmus utódirányzatának tekinthető a neo-dadának minősülő pop-art.
Hogy valójában mi is a szürrealizmus, úgy gondolom, arra emblematikus alakjának, Salvador Dalínak a képei minden más elméleti fejtegetésnél jobb magyarázatul szolgálnak. Mintha álmodnánk. Mintha a tér és az idő képlékennyé, megfoghatóvá és alakíthatóvá válna.
Dalí képei azért is nagyszerűek, mert szinte fényképszerűen képes egy-egy alakot, tájat, személyt megfesteni, amit aztán ugyanilyen pontossággal alakít át valami egészen mássá. Kedvenc „játéka” a trompe-l’oeil (francia szó, jelentése csalóka látszat, szemfényvesztés), ahol a művész arra törekszik, hogy becsapja a néző szemét, meghökkentő módon.
